Stadiont álmodtak hegyoldalba Fonyódon – így született és tűnt el a Munkásaréna nagy terve (sonline.hu)

Volt idő, amikor Fonyódon nem egyszerűen egy futballpályát, hanem az ország egyik különleges sportközpontját képzelték el, lelátókkal, atlétikai pályával és sportszállóval. A Fonyódi Munkásaréna története 1946-ban kezdődött, tíz évvel később pedig már egy újabb nagy nekifutásról írtak az újságok. A legérdekesebb azonban az, hogy a történet helyszíne nem tűnt el: a sporttelep ma is ott van Fonyódon.

A Fonyódi Munkásaréna terve a második világháború utáni évek egyik különösen merész helyi elképzelése volt. Nem egy papíron maradt fantáziáról beszélünk: látványterv készült róla, képeslapokon terjesztették, megkezdődött az építkezés, kialakították a labdarúgópályát, és a hegyoldalban betonlelátó is épült. A teljes álom azonban sohasem valósult meg – írja  a sonline.hu.

A korabeli elképzelés helyszínét meglepően pontosan leírták. A sporttelepet az állomástól néhány percre, a Sipos-domb erdős lejtőjének természetes, ellipszis alakú mélyedésében képzelték el. A hely adottságai szinte kínálták magukat. A természetes medence méretét alkalmasnak tartották egy atlétikai és futballstadion kialakítására, a hegyoldalt pedig úgy képzelték el, mint amely részben eleve megadja a lelátók természetes formáját. Mindezt olyan környezetben, ahonnan a Balaton és az északi part hegyei adják a hátteret. A terv tehát nem véletlenül született éppen itt.

A fennmaradt 1956-os visszatekintésből már az eredeti elképzelés részletei is kirajzolódnak. A központban gyepes labdarúgópálya állt volna. Ezt vörös salakos futópálya övezte volna, a nézőknek betonlelátókat szántak, és még sportszálló is szerepelt az elképzelések között. A cél jóval több volt egy helyi sporttelepnél. A korszak lelkesedését jól mutatja, hogy egyesek már arról beszéltek: Fonyód akár a magyar sport egyik fontos központjává válhat, ahol az élversenyzők nagy hazai és nemzetközi versenyekre készülhetnek. A tervet Dióshegyi Ernő építészmérnök készítette. Olyan komolyan vették az elképzelést, hogy a látványtervből több ezer példányban színes képeslap készült. A fonyódiak ezeket büszkén küldték ismerőseiknek és sportbarátaiknak. Tíz évvel később a Népsport arról írt, hogy sokan még mindig őrzik ezeket a lapokat.

A Munkásaréna mögött városfejlesztési gondolat is húzódott. A háború után Fonyód kereste annak lehetőségét, hogyan tudna nagyobb lendületet adni az idegenforgalomnak és a település fejlődésének. A sportközpont egyszerre szolgálhatta volna a helyieket, a nyaraló munkásokat, az egyesületeket és az ide érkező sportolókat. Korabeli híradások szerint több vállalat és sportszervezet emberei már ekkor Fonyódon nyaraltak, illetve üdülőtelepek létesítéséről tárgyaltak. A nagyobb elképzeléshez a vízisport is hozzátartozott. A kikötő fejlesztésével Fonyód a Balaton nyugati medencéjének vitorláséletében is komolyabb szerepet kaphatott volna. Ha mindez egyszerre megvalósul, Fonyód nem pusztán fürdőhely, hanem valódi balatoni sportközpont lehetett volna.

A terv nem állt meg a rajzasztalon. Az 1956-os visszatekintés szerint 1946 nyarán Hegyi Gyula végezte el az első jelképes kapavágást. Ezután ténylegesen megindultak a munkálatok. És valami valóban megszületett a nagy álomból: elkészült a labdarúgópálya, és megépült egy betonlelátó is a hegyoldalban.

Ez azért fontos, mert a Munkásarénát könnyű lenne ma teljesen meg nem valósult tervként emlegetni. Valójában azonban a beruházás első részei elkészültek. Csakhogy hamar kiderült: az egész stadionegyüttes megépítése meghaladja az akkori lehetőségeket. A háborúból éppen csak kilábaló országban egy ilyen méretű sportkomplexum megvalósítása túlságosan nagy vállalkozásnak bizonyult, az építkezés lelassult, majd abbamaradt, a stadionálom szertefoszlott. A futballpálya azonban megmaradt.

1956 nyarára érdekes helyzet alakult ki Fonyódon. Volt futballpálya, viszont megfelelő atlétikai létesítmény nem. Ez akkor vált különösen kellemetlenné, amikor a járási székhely nem tudta megrendezni a falusi spartakiád járási döntőjét, és azt Balatonbogláron kellett megtartani. Közben a labdarúgás mellett megjelentek más sportágak is. Röplabdázók, atléták, tornászok szerettek volna megfelelő helyet kapni. A régi stadionálom tehát tíz év elteltével új formában tért vissza.

1956. június 5-én a sportkör vezetőségi ülésén dr. Máté Sándor orvos azt javasolta: ne várjanak tovább, hanem saját erőből kezdjék bővíteni a sporttelepet. Borbély György, a sportkör gazdasági felelőse és a helyi Tőzegüzem dolgozója számításokat készített. Úgy vélték, mintegy 6000 köbméter föld megmozgatásával kialakítható a futópálya, miközben helyet kaphatnak a röplabdázók és kosárlabdázók is.

Ezúttal nem akartak éveket várni, Június 6-án megkezdődött a munka. Dr. Máté Sándor mellett Bogdán János, Borbély György, Hasenbauer József, valamint Hajba József és Oláh János is részt vett az első munkálatokban. A helyi Tőzegüzemtől keskeny nyomtávú síneket kaptak. Csilléket vittek a helyszínre, és a hegyoldalból kitermelt földet ezekkel szállították el, illetve használták fel a pálya környezetének feltöltésére. Az első este már több köbméter földet mozgattak meg. Hamarosan pedig valódi helyi összefogás bontakozott ki.

A korabeli beszámoló egyik legérdekesebb része nem is maga az építkezés, hanem az, hogy kik dolgoztak rajta. Fonyódi úttörők brigádjai jártak ki földet termelni és csilléket tolni. A forrás több fiatalt név szerint is megőrzött: Vass Jánost, Huszti Bélát, Máté Csabát, Siess Jánost és ifj. Hasenbauer Józsefet. Kaposvári és pécsi fiatalok is bekapcsolódtak. A munkához később távolabbi üzemek és intézmények is segítséget ajánlottak. Az 1956-os beszámoló az Egyesült Izzót, a mosonmagyaróvári MOFÉM-et és a II. Rákóczi Ferenc katonai iskolát is megemlíti. Aki személyesen nem tudott dolgozni, pénzzel járulhatott hozzá az építéshez. A közölt adatok szerint köbméterenként 15 forinttal lehetett megváltani a társadalmi munkát, a megyei TSB pedig 10 ezer forintos támogatást biztosított a munkálatokhoz.

A hegyoldalt ténylegesen bontották. A fennmaradt beszámolók eltérő munkafázisokat örökítenek meg, de az egyik összegzés már 600 köbméter megmozgatott földről és a sporttelep mintegy kétméteres szélesítéséről számolt be. Az 1946-os grandiózus Munkásaréna helyett tehát 1956-ban egészen más módszerrel dolgoztak. Nem egyetlen hatalmas beruházásban gondolkodtak, hanem abban, hogy a már létező pályát lépésről lépésre bővítik. A korabeli sajtó ezt már egy új névvel kapcsolta össze: Balatoni Stadion.

A két terv között éppen ez a legérdekesebb különbség. 1946-ban egy reprezentatív Munkásarénát képzeltek el: nagy stadionnal, futópályával, betonlelátókkal, sportszállóval és országos jelentőségű sportközponttal. 1956-ban már sokkal gyakorlatiasabb elképzelés született: a meglévő futballpályát kellett atlétikai futópályával, valamint röplabda- és kosárlabda-lehetőségekkel kibővíteni. Az első terv felülről nézve egy monumentális sportkombinát víziója volt. A második szó szerint lapátról lapátra épült. A kettőt mégis összekötötte ugyanaz a hely és ugyanaz a gondolat: Fonyódon a labdarúgásnál többre képes sporttelepet létrehozni.

A korabeli helymeghatározás és a későbbi adatok alapján a történet helyszíne a Sipos-hegy oldalában fekvő mai József utcai sporttelephez köthető. Ez különösen izgalmas, mert a hely ma sem lakótelep, parkoló vagy beépített városrész. Ma is sportpálya. Fonyód önkormányzati vagyonrendelete a 7236/2 helyrajzi számú, több mint 2,2 hektáros területet „József utcai sportpálya” megnevezéssel sporttelepként tartja nyilván. A mai létesítményt József utcai Atlétikai Pálya, illetve Fonyódi Sportpálya néven is használják. A jelenlegi leírások szerint füves labdarúgópálya és futópálya található itt, és napjainkban is sportesemények helyszíne. Vagyis az 1946-os álom legfontosabb eleme végül különös módon túlélte az egész történetet: maga a sporttelep.