Kiszáradó patakok és apadó források is jelzik, mit jelent az idei rendkívüli szárazság a Balatonnál
Országosan, így a Balaton környékén is hónapok óta alig esik csapadék, és ennek nyomai szinte mindenfelé látványosak. A források lassan elapadnak, patakok és kisebb vízfolyások száradnak ki, miközben a talaj víztartalékai egyre fogynak. De mit jelent mindez a Balaton számára? Mi történik azokkal a vizekkel, amelyek táplálják a tavat? És miért kellene a környezetnek minden lehulló milliméter csapadékot megtartania? A WeloveBalaton Dr. Barina Zoltánnal, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértőjével járta körbe a kérdést.
Az idei év látványosan mutatja meg a Balatonnál és az egész országban, hogy mit jelent, amikor hónapokon keresztül kevés csapadék esik. Magyarországon hónapok óta halmozódik a csapadékhiány, a nyár pedig 1901 óta a legszárazabbként vonult be a történelembe. Országos átlagban mindössze 74,1 milliméter csapadék hullott, alig több mint harmada az ilyenkor megszokott mennyiségnek. A csapadék júniusban 45, júliusban és augusztusban egyaránt 74 százalékkal maradt el a sokéves átlagtól. A szeptember sem hozott közben érdemi fordulatot, amikor az elmúlt három hónap csapadékhiánya szeptember végére az ország jelentős részén 100–180 milliméterre nőtt, a talaj mélyebb rétegei pedig rendkívül szárazak maradtak.
Október elején mindössze 29 centiméteren rögzítették a Balaton átlagos vízállását. Ez az érték már önmagában látványosan jelzi az idei csapadékszegény időszak hatását, mégsem mond el mindent arról, mi történik a tóval. Amikor ugyanis a Balaton vízhiányáról beszélünk, hajlamosak vagyunk csak magát a tavat és annak vízállását figyelni, pedig a változások jóval a parttól távolabb kezdődnek. Elsősorban a környező patakokban, csatornákban, vizes élőhelyeken és a teljes vízgyűjtőn.
A Balaton legfontosabb természetes vízfolyása a Zala, de számos kisebb patak is szállít vizet a tóba. Közéjük tartozik többek között a Lesence-patak, az Eger-víz, a Burnót-patak, a Tetves-patak és a Jamai-patak. Vízhozamuk változása a teljes Balaton vízháztartására hatással lehet. Eközben a Sió csatorna a Balaton egyetlen lefolyása, amely Siófoknál kezdődik és a Dunába torkollik, így szabályozza a tó vízszintjét.
Emiatt a Balaton önmagában nem is értelmezhető, csak ennek a mintegy 5700 négyzetkilométeres területnek a részeként. A vízgyűjtő Magyarország nagyjából hat százalékát jelenti, közel felét pedig a Zala vízgyűjtője teszi ki. És hogy mennyi víz van a tóban, ezért nemcsak azon múlik, mennyi eső esik közvetlenül a Balatonra, hanem azon is, mi történik a körülötte fekvő tájban. És hogy végül mennyi víz jut el egyáltalán a tóig.
Hogy mennyire szoros a kapcsolat a tó és az azt körülvevő táj között, azt jól mutatja egy nyári nap vízmérlege. Ilyenkor a Balaton párolgása akár a hatszorosa is lehet annak a vízmennyiségnek, amely ugyanennyi idő alatt a Zalából érkezik a tóba. Az utánpótlás azonban nemcsak innen, hanem a kisebb patakokból és csatornákból, illetve a felszín alatti területekről származik. Ezért fontos az a jelentős mennyiségű csapadék is, amelyet a talaj képes elraktározni, és amely aztán szépen lassan jut el a kisebb-nagyobb vízfolyásokba, végül pedig a Balatonba
– emelte ki a welovebalaton.hu-nak dr. Barina Zoltán, a WWF Magyarország Élő Folyók programjának szakértője, aki elárulta, hogy éppen ez a természetes „puffer” teszi lehetővé, hogy néhány eső nélküli hét még ne okozzon látványos változást az élővilágban.
Ha tehát a talajban és a felszín alatt van elegendő víz, a rendszer egy ideig képes átvészelni akár komolyabb száraz periódust is. Az idei helyzet azonban sok szempontból kirívónak számít. Július közepe óta nem érkezett ugyanis egy olyan, nagyobb mennyiségű és tartós csapadék, amely az egész területet alaposan beáztatta volna. Ahogy arra a szakember rámutatott, bár egy-egy heves zivatar során akár 50-60 milliméter eső is lezúdulhat, azonban csak lokálisan, a vízgyűjtőre hulló csapadékmennyiség töredéke annak, mint ha egy kiterjedt, tartós eső az egész területet beöntözné. Egy-egy zivatar rövid távú kilengést okozhat az érintett vízfolyásokban, de a talaj vízkészleteinek tartós feltöltéséhez önmagában és táji szinten kevés.
Nehéz azonban pontos határokat megállapítani. Vajon egy patak kiszáradása még a természetes ingadozás része, vagy már egy tartósabb változás jele? Egy vízfolyás időnként ugyanis természetes módon is kiszáradhat. Magyarországon korábban azonban nem volt jellemző, hogy az állandó patakok ilyen rendszerességgel víz nélkül maradjanak.
A Balaton vízgyűjtőjén ez most egészen látványos, de máshol is igazán szembetűnő. A Dél-Dunántúlon például időszakossá váltak a korábban egész évben vizet szállító vízfolyások, miközben idén sorra száradtak ki a patakok a Bakonyban is.
A kiszáradás következményei nem érnek véget azzal, hogy egy időre eltűnik a víz a mederből. A szárazon maradó szakaszon a vízi élővilág is megszűnik, így amikor visszatér a víz, az ökoszisztémának újra kell épülnie. Egyáltalán nem mindegy azonban, milyen fajok népesítik be ismét a patakot, hiszen jól látjuk, hogy több, idegenhonos faj gyorsabban képes megtelepedni és elszaporodni, mint az őshonosak. Ráadásul egy három-négy hónapig száraz mederben a táplálékhálózat sem áll helyre egyik napról a másikra. Attól tehát, hogy ismét víz folyik a mederben, még nem tér vissza azonnal a korábbi élővilág élő rendszere – emelte ki dr. Barina Zoltán, aki szerint akkor válik igazán nehézzé a regeneráció, ha egy vízfolyás már nem egyszer, rövid időre, hanem évente akár többször is kiszárad.
Ráadásul nem igazán lehet megnevezni egyetlen balatoni vízfolyást, patakot vagy csatornát, ahol a probléma különösen koncentráltan jelentkezne. A vízhiány jelei a térségben ma mindenütt megfigyelhetők, de ugyanez a folyamat zajlik a Kárpát-medence más részein is, aminek az egyik leglátványosabb jele a források fokozatos elapadása.
A kevés víz azonban éppúgy mennyiségi, mint minőségi kérdés. A sekélyebbé váló vízfolyások, vízállások könnyebben felmelegszenek, miközben a bennük lévő természetes és más eredetű anyagok koncentrációja megnőhet. Mindez kedvezhet bizonyos növények és algák elszaporodásának, szélsőséges esetben akár halpusztuláshoz vezethet. Ráadásul a helyzet komoly ellentmondása, hogy miközben egyre kevesebb a rendelkezésre álló víz, a szárazság regionálisan egyre nagyobb vízigényt teremt.
A Balaton vízgyűjtőjének állapotát idén a rendkívüli szárazság tovább rontotta. A kevés csapadék hatását komolyan felerősítette az, ahogyan évtizedek óta bánunk a vízzel és a tájjal. A kiegyenesített kisvízfolyások, a betonnal burkolt felszínek és a növényzet nélküli területek miatt a csapadék extrém gyorsan lefolyik, ahelyett hogy beszivárogna a talajba, és helyben maradna, később pedig fokozatosan töltené fel a tómedret.
Ebben a Balaton vízgyűjtőjének beépítettsége fontos szerepet kap. Minél nagyobb területet foglalnak el ugyanis az épületek, utak és más burkolt felszínek, annál kevesebb lehetőség marad arra, hogy a csapadék helyben lassan beszivárogjon, és a talaj eltárolja azt. A szakember szerint ezért a Balaton körüli fejlesztéseknél egyre fontosabb lenne a teljes vízgyűjtőben gondolkodni, ahol úgy véli, nem elég egy-egy beruházás hatását önmagában vizsgálni, azt is figyelembe kell venni, hogy a sok beavatkozás együttesen hogyan változtatja meg a terület vízmegtartó képességét.
Miközben a prognózisok alapján hosszabb száraz időszakokra kell készülnünk a jövőben, a másik véglet sem tűnik el, hiszen rövid idő alatt nagy mennyiségű csapadék érkezhet a Balaton térségébe is. Egy kiadós eső most természetesen sokat segítene, önmagában azonban nem oldaná meg a problémát. A legfontosabb kérdés sokkal inkább az, hogy ha végre megérkezik a víz, akkor mennyit tudunk belőle megtartani a tájban a következő száraz időszakra – amihez dr. Barina Zoltán szerint alapvetően meg kellene fordítani a korábbi gondolkodást, és a víz gyors elvezetése helyett a lefolyás lassítására, illetve a helyben történő vízmegtartásra fókuszálni.
Ennek egyik lehetősége a korábban kiegyenesített kisebb hegy- és dombvidéki patakok természetesebb, kanyargósabb medrének helyreállítása. A víz ezzel a megoldással lassabban haladna végig a tájon, több ideje maradna beszivárogni a talajba, és kevésbé, időben elhúzva terhelné az alacsonyabban fekvő területeket. A szakember szerint azonban a Zala teljes vízgyűjtőjének kezelésétől egészen egy települési parkolóig számos ponton lehetne lassítani a víz útját. A településeken esőkertek és vízáteresztő felületek segíthetik, hogy a csapadék ne a csatornába kerüljön azonnal, a mezőgazdasági területeken pedig egy-egy lefolyást lassító fasor vagy cserjesáv sokat számíthat. Ez leginkább a Balaton déli részének dombos, szántóföldekkel borított területein, de az északi part szőlővel és más módon művelt területein is fontos, hiszen a növényzettel fedett sávok mindenütt lassítják a meredek lejtőkön lezúduló vizet.
A vízmegtartás a Balaton esetében tehát nem azt jelenti, hogy a lehulló vizet korlátlan ideig „elraktározzuk”, hanem azt, hogy lassítjuk az útját, ezzel pedig tompítjuk a hosszú száraz időszakok és a hirtelen érkező nagy esők hatását.
Mindez azonban érinti a Balatonnal kapcsolatos elvárásainkat. Dr. Barina Zoltán úgy véli, hogy a fokozódó klimatikus szélsőségek mellett egy ekkora tónál nem lehet minden körülmények között ugyanazt a kívánatos vízszintet fenntartani. Ahogy fogalmaz, egyszerűen nem lehet korlátlan mennyiségű vizet a Balatonba juttatni – mivel nincs honnan – csak azért, hogy mindenáron ragaszkodjunk a „feszített víztükörhöz”.