„Számomra a tihanyi apátság pont olyan, mint egy világítótorony, ami mindig utat mutat” – Interjú Karády Anna íróval (welovebalaton.hu)

Történelmi utazás, romantikus kaland és természetesen a Balaton. Karády Anna könyvei izgalmas és nem mindennapi betekintést engednek a színfalak mögé. A sorok között megbújnak jól ismert és rég eltűnt helyszínek, miközben a hangzatos nevek mellett felbukkan a hétköznapi emberek sorsa. Képzeletben a régi Balaton vidékét járhatjuk a 16. századtól a 19. századig, rácsodálkozva szokásokra, kulturális hagyományokra, földrajzi sajátosságokra és titkos zugokra. Az író a We Love Balatonnak adott interjújában beavatott a készülő regények mögött megbújó, alapos és gondos forráskutatás rejtelmeibe, de elárulta azt is, hogyan köteleződik el egy karakter vagy hangulat mellett a történeteiben.

We Love Balaton: Kifejezetten szeretem a regényeidben, hogy az olvasó képzeletben mindig a Balatonnál sétálhat, miközben a főszereplőkkel együtt sodródik az eseményekkel. Úgy tudom, hogy régóta itt élsz. A hely adott egyértelmű inspirációt a történetekhez?

Karády Anna: A Balaton közelsége számomra egy csodálatos adottság, hiszen mindig is itt éltem. Rengeteg történetet hallottam róla, ezek egy része megragadt az emlékezetemben. Kislányként busszal jártam a Tihanyi-félsziget útjait, az ablakra tapadva néztem, ahogy felkel a nap, figyeltem a horgászok kora reggeli munkáját. Az életem víz- és nádközeli környezethez kötődött, így nem véletlen, hogy a vízpartok mellett érzem magam igazán jól. Megnyugtat a nád susogása, és ahogy fúj a szél, az számomra olyan, mint egy altatódal. Azt mondják, a korai évek nagyon meghatározóak, talán ezért hagyott bennem a Balaton ilyen mély nyomot. Szeretem Budapestet, ide jártam egyetemre, de mindig arra törekedtem, hogy amint azt tehetem, azonnal jöjjek vissza a Balatonhoz, ahol most is élek.

WLBa: Milyennek látod most a Balatont? Változott a „szemüveged”?

K. A.: Sokszor nézek úgy rá a Balatonra, hogy vajon hányan nézhették előttem pont ugyanonnan, ugyanabból a perspektívából. Elgondolkodom azon, hogy vajon ők mit érezhettek, mire gondolhattak. Érdekes dolog, bármerre járok, tudni akarom azt, hogy hol van Tihany. Számomra a tihanyi apátság pont olyan, mint egy világítótorony, ami mindig utat mutat. Tanúként nézte végig a különböző történelmi korok eseményeit, rengeteg emberi sorsot és történetet látott.

Karády Anna, a múltból mesélő történetek új hangja

Ha az utóbbi években magyar történelmi regényt vettél a kezedbe, jó eséllyel találkoztál már Karády Anna nevével. Az író rövid idő alatt a hazai olvasóközönség egyik kedvencévé vált, eddig több mint tíz kötete jelent meg. Karády Anna könyveiben a történelem nem háttérdíszlet, hanem élő közeg, ami szorosan összefonódik a személyes sorsokkal. Könyveiben a karakterábrázolás az egyik legizgalmasabb részlet: hősnői nem idealizált szereplők, hanem döntések előtt álló, sokszor ellentmondásos nők. De éppen ettől hitelesek, mert hibáznak, küzdenek, és egy korszak lenyomatát hordozzák. Karády Anna írásmódja olvasmányos, ám érezhető bennük a komoly háttérkutatás. Könyvei kikapcsolódást nyújtanak, miközben megmutatják, hogyan alakítja a történelem az egyéni sorsokat, és milyen nyomot hagy a mai Balatonnál.

WLBa: Van kedvenc történelmi korszakod?

K. A.: Sokat foglalkoztam a 16., 17. és 18. századdal, mert az az érzésem, hogy erről nagyon keveset beszélünk. Talán azért, mert keveset tudunk, pedig ez volt az egyik legmozgalmasabb időszak a Balaton történelmében. Különös belegondolni, hogy a magyar tenger déli partja az Oszmán Birodalom legnyugatibb tartományát jelentette, miközben az északi part a keresztényeké volt. Ugyanúgy jártak a kompok is, miközben alkalmanként a kakasszó is áthallatszott az egyik partról a másikra.

WLBa: Az új, Talizmán című regényedből eközben azt is megtudjuk, hogy a Balaton nagyjából kétszer akkora volt, mint ma, és Tihany szigetként terült el a tóban. Hogyan kutatod fel ezeket a kevéssé ismert, mégis hihetetlenül izgalmas „adalékokat” a könyveidhez?

K. A.: Én rendszerint a helyszínt és az időszakot találom ki, majd a karaktereket és ezzel az egész sztorit. Ezután azonban mindig megnézem a korabeli földrajzi adottságokat, és tanulmányozom azokat a dokumentumokat, amelyek viszonyítási alapot adhatnak az akkori tájképről, időjárásról és esetleges eseményekről. A Talizmán történetének idejében a kis jégkorszak éveiben járunk, rengeteget havazott, és a Balaton egy természetes határként feszült nyugat és kelet között. Amikor viszont a tó vize befagyott, az jelentősen rövidebb utat biztosított az átkelésre, ami miatt mind a török, mind a keresztény oldalról igazán könnyen meg tudták lepni az ellenséget. Tihany olyan volt, mint egy előretolt bástya, hiszen támadás esetén elsőként nézett szembe a törökkel.

WLBa: Számomra különösen izgalmas olvasmányt jelentett, ahogy a végvárrendszert bemutattad, de közben olvasóként át tudtam érezni a korabeli fenyegetések örök félelmét is.

K. A.: Hazánk az 1700-as évek végéig csatázott az oszmánokkal, és akkoriban a kor embere okkal, joggal rettegett szinte minden percben attól, hogy jön a török, és feldúlja az otthonát, elrabolja a nőket vagy megöl valakit. Miközben Tihanyban sétáltam, engem mindig nagyon érdekelt, hogy mi lehetett itt korábban, hogyan alakult ki a mai képe. Eközben olyan témát is kerestem, ami kevésbé kutatott. Ilyen volt a 17. század és az általad is említett végvári rendszer, és a korszakhoz kapcsolódó állandó szegénységgel, bujkálással teli, nehéz élet.

WLBa: Ezért olyan szókimondó, néhol szinte naturalista a leírás például az előbb is említett Talizmánban?

K. A.: Amikor kitalálok egy történetet, elköteleződöm egy téma vagy hangulat mellett. Ez néha elég nehéz, hiszen a valóság a legtöbbször annál is durvább, mint amit leírok a könyveimben. A családon belüli erőszak nem számított egyedinek a korszakban, ezzel valahol a nők kiszolgáltatottságát is be akartam mutatni. Hogy mennyire nem volt helye a szerelemnek. Hogy hogyan tudtak túlélni. Hogy ki és hogyan tudott egyáltalán enni. Tudom, hogy a mai kor emberének ez egy sokkal komorabb rész, de ezeknek a bemutatásával meg szerettem volna mutatni azt is, hogy nőként mennyivel jobb ma az életünk. Hogy dolgozhatunk, hogy szabadon választhatunk szakmát, hogy választójogunk van, hogy ennyi ruhánk van, és relatív bőségben élünk. Kicsit talán vicces ebbe úgy belegondolni, hogy mi most jobban élünk, mint a saját korában maga Mátyás király.

WLBa: A regényeidben visszaköszön a korabeli stílus, a szokások és hagyományok is. Ezeket hogyan tudtad felkutatni?

K. A.: Miután régóta itt élek, sok emberrel beszélgetek és beszélgettem. Rengeteg történetet hallottam, ráadásul helyi tájszólásban. A kutatás során például megdöbbentett a tihanyi asszonyok kemény fizikai erőfeszítése a vízhordás során, és az a tény, hogy az embernek és állatnak való vízért a meredek hegyoldalon át le kellett menni szinte a Balatonig. Ebből eredt a párválasztási nehézség: máshonnan nem szívesen jönnek meredek hegyek közé feleségnek vizet cipelni, és talán az endogámia (beltenyészet, egy közösség tagjainak egymás közötti házasodása – a szerk.) is.
image1 (1)
(Fotó: We Love Balaton)

WLBa: A szájhagyomány – vagy ahogy a modern kutatásmódszertan nevezi: „oral history” – mellett milyen forrásokat találtál, használtál fel a könyveidhez?

K. A.: Rendszeresen járok levéltárakba, olvasom a helytörténeti gyűjteményeket. A nemesi családok kapcsán könnyebb a kutatómunka, hiszen jóval több a rendelkezésre álló forrás. A paraszti, jobbágyi származásúak esetén már nehezebb a dolgom, leginkább családi hagyatékokat tudok kutatni. Ebben rengeteget segít a helytörténeti kutatószolgálat Balatonfüreden, és itt muszáj kiemelnem Tóth-Bencze Tamás nevét. Sokszor futottam azonban abba, hogy nem találtam forrásokat egy adott témában, de már ennek is tudok örülni, hiszen ilyenkor marad a képzelet.

WLBa: Belefutottál olyan dologba a források tanulmányozása kapcsán, ami nagyon meglepett?

K. A.: Persze. A halászok kapcsán például rendkívül meglepett az a tény, hogy sokan közülük nem tudtak úszni. Manapság a halászat, horgászat közkedvelt szabadidős nyári tevékenység, de régen inkább téli tevékenységet, jéghorgászatot jelentett, ami a megélhetést is biztosította. Aztán ott voltak a fürdőházak, ami szintén nem mai wellness-szolgáltatásokat nyújtott, hanem kezdetben ivókúrákat jelentett. A régiek úgy jöttek rá a forrásvíz jótékony hatására, hogy amikor a bőrbeteg marha belefeküdt és dagonyázott kicsit az iszapban, akkor meggyógyult. Ezután kezdték el az embereknél is alkalmazni. Vagy említhetem a seborvos jelenségét, aki nyilvános rendelést folytatott Balatonfüreden, és csak később építettek ugyanerre a célra egy kőházat.

WLBa: Hogyan építetted a regényeidbe a korabeli szóhasználatot, az esetleges idegen – például török – szavakat és mondatokat?

K. A.: Nagyon szeretek az idősebb emberekkel beszélgetni, ez sokat segít a régebbi szavak használatában, a regényeimben is archaizálok. Rengeteg olyan mondatot használok, amit a szomszéd idős hölgytől hallottam, aki igen jellegzetes tájszólással beszélt, és generációkon átívelő igazságokat osztott meg velünk. A szóhasználat egy másik része néprajzi gyűjtésekből származik. Előfordul, hogy találok egy izgalmas mondatot, és direkt ahhoz írok egy jelenetet. A forráskutatás során korabeli perek anyagait is átolvastam. Néha olyan kifejezéseket találtam, amiket úgy éreztem, hogy muszáj használnom a regényemben. Annyira el tudok merülni egy korszakban, hogy néha azon kapom magam, hogy átveszem a gondolkodásukat. Persze ez nem mindig van így. Jogász végzettséggel azért az meglepett, hogy régen akár egy fecnire is írtak hivatalos okiratot, mindenféle formai kritérium nélkül. Ezek elolvasása néha igazi kihívás. Ráadásul nem használok fel mindent, amit találok, de fontosnak érzem, hogy egy nagyobb képet kapjak az adott kor „aromájáról”. A Talizmánban a török kifejezéseknél török népdal gyűjteményekből, énekekből és szólásokból választottam mondatokat, mert a régi nyelvet szerettem volna megszólaltatni. Ugyanez igaz a Zserbó-sorozatra is, ahol meg a régi fiumei nyelv használatára törekedtem.

WLBa: Mit gondolsz, a regényeid még közelebb hozzák a Balatont az emberek szívéhez? Esetleg lehet turizmusélénkítő hatásuk?

K. A.: Nem az a célom, hogy reklámozzam a regényeimben szereplő helyszíneket, de úgy tűnik, hogy akaratlanul is népszerűbbek lesznek. Legalábbis ezt igazolja például A füredi lány-túra, ami nagyon érdekelte az olvasókat (egy vezetett séta során bejárták a regény helyszíneit – a szerk.). A könyveim turizmusélénkítő hatása szerintem inkább csak másodlagos, de minél több az ismeretünk egy adott helyről vagy korszakról, annál inkább más szemmel tudunk ránézni.