Ötvenöt
1971. április 25-én avatták várossá Nagyatádot. Az otthonunkat. Az otthont, ami mindenkinek mást jelent.
Az otthon a nyikorgás a kertkapuban. Az illat a tavaszi naplementében. Az agyunk hátsó zugában motoszkáló intelem húsz-harminc évvel ezelőttről. (Az otthon az, hogy akkor is várjuk az intelmet, ha már nincs, aki elmondhatná.) A teraszról megfigyelt csillagok zsíros kenyérrel a kézben. Az őszi falevelek ropogása a talpunk alatt, ami sehol máshol nem ropoghat úgy, mint otthon. A hóesés, ami egyre nagyobbnak és nagyobbnak tűnik, ahogy halad előre az idő – talán már mindent beterít az emlékekben, mire megöregszünk.
Az otthon az emberek, akik ismerősek, vagy látásból, vagy túlságosan is. Az otthon egy négysoros vers, amit tizennégy évesen, szerelmesen firkáltunk le egy füzetbe. Gondtalan nyár, amikor egyszerre annyi szabadság szakadt ránk, hogy szinte fájt a súlya. Az otthon a vadkacsa szárnyának suhogása a Csótó partján.
Az otthon sírkövekre vagy urnafalakra vésett nevek, emlékek, hangok, szavak, mondatok, de leginkább érzések, valami olyan, ami úgyis elmondhatatlan, akármennyire is próbáljuk elmondani. Az otthon olyan, mint a szerelem: elmagyarázni úgysem lehet, meg nem is érdemes.
Az otthon az a különleges szívdobbanás, amit olyankor érzünk, ha hazaérkezéskor meglátjuk azokat az épületeket, amik minden pillanatban a horizonton látszanak a szemünk előtt, akárhol is vagyunk, akármeddig, mert ha otthonra gondolunk, akkor halljuk a nyikorgást a kertkapuban, meg látjuk a csillagokat, érezzük a zsíros kenyér morzsáit a kezünkön, és néha nem is kell ennél több a boldogsághoz.
Isten éltessen, Nagyatád.
