A Föld napja
Nagyanyám mindig vigyázott a Földre, persze, nem tudatosan, nem szavak szintjén, nem évente egyszer, hanem megszokásból. Mert tudta, hogy érték. Mi is tudjuk, csak a kényelem miatt hajlamosak vagyunk elfelejteni.
A nagymamámnál sosem volt maradék (kár, hogy le kell írnom, hogy volt, de ez mellékszál), nem volt pazarlás, és valahogy mindennek megvolt a helye, igaz, kevesebb (sokkal kevesebb) dologból gazdálkodott, mint mi, és nem azért, mert nem volt semmije, hanem azért, mert megvolt mindene, így nem kellett újabb és újabb, több és több mindenből, pusztán csak a pillanatnyi, gyorsan feledésbe merülő boldogságért.
Azt a csendes elégedettséget cseréltük el a kényelemre, amiben egy megstoppolt zokni vagy egy kitisztított befőttesüveg nem a szegénység jele volt, hanem a figyelemé. Mert nagyanyám nem „erőforrásként” tekintett a kertre vagy a kútra; számára a világ nem egy tőlünk különálló valami volt, amit védeni vagy menedzselni kell, hanem a természetes élettér, amiben az embernek dolga van, de nem teljhatalma.
Ezzel a teljhatalommal van leginkább probléma (általában azzal szokott lenni, de ez mellékszál), mert minél nagyobb szeletet hajtunk igába, annál kevesebb jut majd az utánunk meg az utánuk következőknek. És egyszer vége lesz. Tudomásunk szerint máshol nem tudunk élni (igazából, itt sem igazán, de ez is mellékszál), szóval, oltári közhely, de erre a helyre volna ildomos vigyázni, bár, ha jobban belegondolunk, körbe nézünk a világban, akkor már-már úgy tűnhet, hogy felesleges. És a baj, hogy valószínűleg az is.
De azért célszerű volna megpróbálni, már csak azért is, mert a Mars-kolóniákról, a világűr meghódításáról szőtt álmaink mire valóra válhatnának, nem lesz hol valóra váljanak. Meg, ha valóra is válnak, ott miért is lenne az az egész emberesdi másképp.
Igazából nem a bolygót kell megmenteni, mert az ellesz nélkülünk is, hosszú ideig elvolt nélkülünk, hanem visszacsempészni a mindennapokba némi alázatot. Az nem csak a Földnek tenne jót.
A A Föld napja bejegyzés először Atádhír-én jelent meg.