Tizenhárom név. Megannyi történet. Tizenhárom ember, akik végül az életükkel fizettek azért, amiben hittek, ahogy életével fizetett számtalan névtelen áldozat is.

Vajon mit csinál az ember az utolsó éjszakán? Alszik-e egyáltalán? Eszébe jut-e valami egészen jelentéktelen dolog? Vagy gondol egy illatra, egy hangra, egy nő arcára? Vajon bán-e valamit, amit megtett, vagy azt, amit nem tett meg? A biztos halál tudata megnyugvást hoz-e, vagy a remény az agy hátsó szegletében még mindig motoszkál?

Féltek? Biztosan. De a félelem ellenére sem tagadták meg azt, amiben hittek, és nem fordítottak hátat annak az ügynek, amelyért harcoltak.

A történelem egészen kegyetlen műfaj. Mindenki, aki – legtöbbször akaratlanul – szerepet kap benne, lesz valami: hős, gonosz vagy áldozat, később majd utcanév, szobor, tér. Csak legtöbbször az ember vész ki a történetekből.

Pedig éppen ez a legfontosabb. Hogy az emberek mit tesznek, és mit nem tesznek, függetlenül attól, hogy száz vagy ezer év múlva mesél-e még róluk a történelem. Hogy emlékszünk-e rájuk, vagy feledésbe merülnek.

A tizenhármak – és a számtalan névtelen áldozat – attól váltak példává, hogy egyszerűen azt tették, amit helyesnek gondoltak, és emelt fővel vállalták annak minden következményét.

A hatalom – a kicsinyes, pökhendi hatalom – akkor azt gondolta, hogy a kivégzésekkel pontot tehet a történet végére. Hogy példát statuálhat, elrettenthet, eltörölhet valamit abból, ami 1848-ban és 1849-ben elindult. Szerencsére nem sikerült neki. Ha pedig a hatalom jobban ismeri a történelmet, talán tudhatta volna, hogy az ilyesmit megállítani már nem lehet.

A tizenhármakra és Batthyány Lajosra ma 16 órakor tisztelettel emlékezünk Nagyatádon, a régi múzeum kertjében.

Aulich Lajos
Damjanich János
Knézich Károly
Lahner György
Leiningen-Westerburg Károly gróf
Nagysándor József
Pöltenberg Ernő
Török Ignác
Vécsey Károly gróf
Dessewffy Arisztid
Kiss Ernő
Lázár Vilmos
Schweidel József

és

Batthyány Lajos

Magyar zászló lobog a nagyatádi kopjafánál. Fotó: Ormai Bálint

A Tizenhárom bejegyzés először Atádhír-én jelent meg.

Eredeti cikk