Nagyanyám
Nagyanyám nem tudott leállni. Ezt nem rossz értelemben írom, hanem mindig tisztelettel és szeretettel figyeltem, hogy mindig történt valami körülötte, vele. Hogy mindig igazat mondott, akkor is, ha az igazság fájt – de hát így van ez az igazságokkal.
A sparhelten minden délelőtt rotyogott valami különböző fazekakban. A piros volt a kedvencem, vallom, hogy csak olyanban lehet valódi kakaspörköltet készíteni. Sparhelten, piros fazékban. A többi csak utánzat. A sparhelt sütőjében – a renbe’ – pedig se légkeverés nem volt, se hőfokszabályzó, valahogy mégis úgy alakult, hogy soha többé nem fogok olyan finomat enni, mint ami azokban a kopott tepsikben készült.
Nagyanyám nem tudott leállni. Ezt nem rossz értelemben írom, hanem mindig tisztelettel és szeretettel figyeltem, hogy mindig történt valami körülötte, vele. Hogy mindig igazat mondott, akkor is, ha az igazság fájt – de hát így van ez az igazságokkal.
Nem tudott, és nem akart leállni. Mindenhez, amit eltervezett, talált valahol erőt. Általában a Jóistenben. Tőle félt egyedül, ember nem tudta megrettenteni.
Szikár volt. Ez nem jellemhiba, hanem az élet tette azzá. A mindenfélén keresztülmenések. Nem beszélt sokat arról, hogy szeret, hogy törődik, hogy fontos neki valaki. Inkább csinálta. Nem beszélt az odaadásról, hanem ő maga volt az odaadás. Legjobb szándéka szerint, egész életében.
Ahogy rohant az idő – mert általában rohan –, én is rohantam, mint ahogy mindnyájan rohanunk. Egy tányér levesre, egy süteményre, néhány láda fa behordására voltam csak ott, mert rohant az élet is. Ahogy egyre kisebb lett, úgy lett egyre nagyobb a szememben. Ahogy méredzkedett a mellkasomnál, ahogy elmondta, hogy „Látod, fiam, teljesen összemegyek”, ahogy… – ezernyi mondatot tudnék arról, ami úgy kezdődne, hogy Ahogy nagyanyám, és még akkor sem érnék a végére. Gondolom, így van ez a példaképekkel.
Aztán úgy alakult, hogy már nincs többé. De igazából ez sem igaz. Van, csak máshogy. Mint a Jóisten, hogy mindenhol ott van. Csak itt nincs – ez mondjuk fáj.