Használjuk a 260 millió éves balatoni köveket, vagy hagyjuk meg a hegyet? (egy.hu)

Közös kultúránk a vörös kővel a Balaton partján, a jövő építészeti kihívásai. Ezzel a témával foglalkozik az egy.hu oldalon megjelent írás.

A vörös kő a Balaton-felvidék legfontosabb anyaga. Mi több, az egyetlen anyag Magyarországon, ami ennyire összeforrt egy tájegységgel és ez karakteres vörös színének köszönhető.

A Balaton-felvidéki vörös kő geológiai és építészeti értelemben a balatoni vörös homokkő köznyelvi elnevezése. Ez egy körülbelül 260 millió éves, a perm időszakban keletkezett kőzet. Vörös színét a benne található vas-oxid, a hematit adja. A vörös homokkő két fő sávban bukkan a felszínre a Balaton mentén: a Balatonalmádi-Alsóörs vonalon, valamint a Zánka–Révfülöp–Badacsonyörs szakaszon, a Balaton-felvidék egyes településeinek (például Alsóörs, Balatonalmádi, Balatonrendes) hagyományos építészeti alapköve. Ez a kőzet a tájegység legfontosabb, ikonikus építőanyaga és vizuális védjegye. Kerítések, házfalak, templomok és pincék jellegzetes alapanyaga. Sok régi és modern épület falát vakolatlanul hagyják, hogy érvényesüljön a kő textúrája.

A meredek balatoni szőlőhegyeken vörös kőből rakták a teraszokat tartó támfalakat. Hullámtörő gátakat, vasúti töltéseket és kikötői épületeket építettek belőle, meghatározva így a környék arculatát. Az építészeti tevékenység nem minden esetben házban ölt testet, a vörös kő számos más formában mutatkozik meg.

Balatonalmádit gyakran nevezik a „vörös homokkő városának”. Itt szinte mindenhol visszaköszön: vörös kőből épültek a templomok, köztéri emlékművek, támfalak, és a híres „Sóhajok hídja” is. Balatonrendesen volt a térség legnagyobb vörös homokkő bányája, amely mára bezárt, a falu házai, pincéi, kerítése egytől-egyig ebből a kőből készültek. Alsóörsön és Felsőörsön az ófalu régi parasztházainak, kúriáinak domináns építőanyaga, ahogyan az Árpád-kori prépostsági templom szintén ebből épült. Az alsóörsi Amfiteátrum különleges hangulatú szabadtéri színpad, egy felhagyott vörös homokkő bányában került kialakításra. A bányaudvar monumentális, vöröses sziklafalai természetes kulisszaként és kiváló akusztikai háttérként szolgálnak a rendezvényekhez. Révfülöp, Lovas, Csopak és környékük is több helyen a mélyvörös arculatot viseli.

Honnan jön és miért jelentős a balatoni régió építészetében illetve vajon milyen kortárs építészeti megoldásokkal lesz pótolható, ha a bányászata a jövőben fenntarthatósági problémákba ütközik? Balaton körüli felfedezőutam során ezúttal Smiló Dávid építészmérnökkel, a Terebinth.studio egyik társalapítójával beszélgettem, aki néhány éve a TedxBalaton színpadára egy fergeteges előadást hozott a vörös kőről.

260 millió éves kövek. Használjuk őket, vagy hagyjuk meg a hegyet?

A vörös kő engem gyerekkorom óta kísér, hiszen a nyarak nagy részét „vörös köves” településeken töltöttem. A balatoni nyaralásaim „hátterét” a vörös kőből rakott fal jelentette. Ebbe karcoltam kődarabbal ákombákomot, vörös kődarabbal törtem először mandulát, a hatalmas vörös köveken másztam végig a vízparton, nem a betonplaccon, és egy apró vörös kő volt az, amivel életemben először betörtem egy ablakot. Építészként a kőhöz nem úgy állok hozzá, mint egy geológus. A táj arculatához hozzá tartozik a vörös kő, de ha mindet kitermeljük, akkor mi marad? Hogyan lehet úgy tájba illő épületet tervezni, építeni anélkül, hogy a gödröket tovább mélyítsük? A Balaton-felvidékkel kapcsolatos építészeti kérdések körében ez kezdett el érdekelni, ezzel ez érdekes ellentmondással, ami összefügg a túlfogyasztással is. Vörös kőből épült egy időben minden, pincék, házak, középületek. Ebből rakták a támfalakat, lett vörös kőből malomkő, ivókút, kilátó, kerti padok, kerítések, sírkövek. Szépen hordozzák magukban a belevésett betűket, mivel nem túl kemény, könnyű vésni, de tartós, hosszútávon használható. Nincs másik olyan vidékünk, amely ennyire összeforrt volna egy építőanyaggal. És ehhez hozzájárul markáns vörös színe is.

Mára a bányákat bezárták, a Természetvédelmi Hivatal nem is engedné a kitermelést. A bányákat sittel feltöltötték, de van olyan is, amelyet más funkcióval ruháztak fel. Ha ma valaki vörös kőhöz akar jutni, akkor bontásból szerezhet követ, olykor alapozásból is kitermelik, mert sok ház vörös kő alapon áll. A Balaton-felvidék nem csak a vörös kőről szól, hanem arról a felszínről is, ami ennek a tájnak a felszínét adja. Ez a kultúrtáj nagyon fontos számunkra. A vörös kő azonban benne van a tájban, és adódik a kérdés, hogy mit tegyünk akkor, ha szeretnénk fenntartani egy építészeti kultúrát, szeretnénk, ha a vörös követ továbbra is használhatnánk, mint az egyik legfontosabb építőanyagot a Balaton-felvidéken, de nem szeretnénk elbontani azokat a hegyeket, amire egyébként ráépítenénk az épületet.

Nemrég egy olyan feladattal találtad szemben magad, hogy adta volna magát egy erős regionális karakterű épület, egy szálloda, amelyet vörös kővel kellett volna borítani. De ennyi vörös követ nem lehet felhasználni, mert nincs. Akkor kezdtetek el mélyebbre ásni a dolgokban. Mit értünk vörös kő alatt? Mit szeretünk benne?

Hogy megtaláljuk a kiutat ebből a labirintusból, ehhez Walter Benjamin, a XX. század egyik legfontosabb filozófusa volt segítségünkre. Véleménye szerint minden tárgynak, műalkotásnak minden természeti jelenségnek is aurája van. Ez nem csak a fizikai valóságát jelenti a tárgynak, hanem egy kicsit valami többet, amit megérzünk ezekben. Egy több millió éves kő esetében azt, hogy ez egy ősrégi darab, és vérrel, verejtékkel bányászták ki. Ez az aura azonban nem csak az ősrégi kor miatt, hanem szellemi munkával is létrejöhet. Egy szellemi alkotás, egy kézműves tárgy azért különleges, mert érezzük benne, hogy valaki nagyon sok energiát, gondolatot és munkát áldozott ahhoz, hogy létrejöjjön. Az akarat, az áldozat, a tudás meg a gondolat, mint egy sajátos mágneses tér, körülveszi az alkotást. Ez egyébként magyarázat arra is, hogy miért vonzódunk jobban az ember alkotta, kézműves tárgyakhoz, mint a sorozatgyártott dolgokhoz, vagy a ma már húsbavágóan aktuális AI generált vizuális szeméthez.

A vörös kőtől a valódiságát elvenni nem lehet. Ha mi tudjuk, érezzük, hogy a vörös kőnek aurája van, és azt is, hogy szellemi munkával is létre lehet hozni aurát, akkor tudunk olyan mesterséges folyamatot alkotni, amelynek a végén egy mesterséges tárgy, egy mesterséges burkolat jön létre, ami mégis a vörös kő auráját idézi fel.

Ha az építészet reprezentációja is kulturális tartalommal bír, egy épület homlokzata is lehet egy kiállítás, ahol szimbolikusan jelenik meg a kő. Azt mutathatja be, milyen módon használták fel a Balaton-felvidéken a vörös követ. Az volt az ötletünk, hogy kitanulmányozzuk, milyen módon rakták a követ, milyen karakteres formákat építettek belőle, és ez speciális formában, kinyomtatva kerülne az épület homlokzatára. Tehát a vörös követ nem anyagként akartuk felhasználni. Ez a projekt végül nem valósult meg, mert a főépítésszel nem sikerült egyet értenünk. Felvetett azonban a kutatásunk néhány kérdést, behozta azt a problémát, ami az építészet egyik rákfenéje. A helyhez való kötődésünk megáll ott, hogyha helyi alapanyagot használok fel, átcsap egy kulturális kérdésbe. Mi az, amit kivehetünk, ami érték, mi az, amit új technológiával tudunk kiváltani, kinyitja a múlttal kapcsolatos gondolkodásunkat. Újabb kultúrát érintő kérdés, hogy milyen áldozatokkal járnak a megváltozott klimatikus viszonyokhoz alkalmazkodó épületek. Ha a szép cirádás homlokzatokat leszigeteljük, akkor mi lesz, hogyan illeszkednek a gépészeti megoldások, a zöldtetők az egyes tájegységek építészeti hagyományaiba. A változások kompromisszumokat követelnek, esetleg lemondásokat, ezek is a következő évek nagy építészeti kihívásai.

A teljes írás itt elolvasható.