„Nem voltam nekik elég jó” – üzent az MTA-nak a balatoni birtokára visszavonult Fradi-legenda (Index.hu)

Magyar Érdemrendet kapott Kövecses Zoltán, a Fradi egykori kiváló vízilabdázója augusztus 20. alkalmából. A világhírű nyelvészprofesszor az általa írt szótárak honoráriumából épített kúriát Balatongyörökön, a hegyoldalban, ahol felkereste az Index a zöld-fehérek Szuperkupa-győztes sztárját.

Amikor elhatároztuk, hogy felkeressük balatongyöröki otthonában Kövecses Zoltánt, két opciót ajánlott fel az egykori jeles vízilabdázó, kétszeres magyar bajnok, KEK- és Szuperkupa-győztes játékos, de ami manapság számára már fontosabb, a nyelvtudomány doktora, habilitált doktor, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Angol–Amerikai Intézet egyetemi tanára. A szokványos, mondhatni sablonos útvonal Budapestről a Balaton északi partján, a 71-es úton vezet, de ennél összehasonlíthatatlanul vadregényesebb a 8-as út, majd a 77-es, és végül délnek kanyarodva a 84-es.

Válasszátok az utóbbit, nem bánjátok meg! – mosolyodott el a telefonvonal túlsó végén, és igaza lett.

A Panoráma utca rászolgál a nevére

Csak ízelítőül néhány település, amely mellett elhajtottunk: Nagyvázsony, Vigándpetend, Kapolcs, Monostorapáti, Hegyesd, Gyulakeszi, Balatonederics. A Káli-medence meseszép tájai. Tényleg nem bántuk meg.

A Kövecses-kúria a Panoráma utcában van, a kilátás nem cáfol rá az utcanévre, Keszthelytől Szigligetig a tó teljes nyugati medencéje ott terül el a lábunk előtt. A Kövecses-lak XIX. századi parasztház benyomását kelti, de miután a házigazda nyomában bejártuk a megkapó szépségű, kétszintes kúriát – és megcsodáljuk a falakat díszítő Somogyi Győző-festményeket, amelyek közül az egyik magát e házat ábrázolja –, kiderül: mintegy húsz évvel ezelőtt épült, neves építész tervei szerint.

Mielőtt elfelejtenénk: Kövecses tanár úr a nevét és a 77-es számot viselő Fradi-mezben fogadja kéttagú stábunkat.

1977-ben nyertük meg a Fradival az európai Szuperkupát, tavaly kaptam ezt a mezt a klubtól, amikor újból elhódították a trófeát – magyarázza el vendéglátónk a 77-es szám rejtélyét.
„Ma már, sőt évtizedek óta számomra teljesen egyértelmű a tudományos élet primátusa a vízilabdával szemben, hiszen a Magyar Érdemrend tisztikeresztje polgári tagozat kitüntetést nem a Szuperkupáért meg a Fradival nyert bajnokságokért kaptam, hanem a kognitív lingvisztikai kutatások és a lexikográfia terén öt évtizeden át végzett, nemzetközileg is kiemelkedő tudományos munkásságokért, ahogy az indokolás fogalmaz. De volt legalább tíz év, amikor egyenrangú volt a kettő az életemben” – mondja.

Wiesner Tamással, Steinmetz Jánossal mi voltunk a veteránok – mondja az 1946-os születésű Kövecses, aki már a gimnáziumban tudott angolul, és edzések után tanította is e nyelvre a társait. – Akkoriban még elég komoly szerepem volt a csapatban, emlékszem, Dubrovnikban egy európai kupameccsen még gólt is lőttem. De aztán a nyelvtudomány kiszorította a pólót az életemben. 1978–1979-től már az egyetem, a kutatás és a metaforák érdekeltek.
Hát igen, a metaforák… Hiszen a nyelv, az nem más, mint metaforák halmaza, csak éppen fogalmunk sincs róla. Hiszen az, hogy valakinek kifolyik a pénz a keze közül, vagy amikor azt mondjuk, az illető rossz útra tért, valójában semmi sem folyik ki a keze közül és nem is tért rá semmilyen útra, se jóra, se rosszra. Ez hát Kövecses professzor úr szakterülete, a metaforák világa, a kognitív nyelvészet. Hiszen a metafora nem más, mint olyan nyelvi kép, amelyben egy dolgot úgy hasonlítunk egy másikhoz, hogy a kettőt azonosítjuk egymással.

Lassan már fél órája barangolunk a metaforák labirintusában, és cseppet sem unjuk. Hogy a tanár úr nem unja, az a legtermészetesebb dolog a világon, hiszen ennek, ebből él, no de az, hogy az újságírót is magával ragadja a varázs: ebből képet alkothatunk, milyen lehet Kövecses professzor úr tanóráin hallgatónak lenni.

Hogy milyen? Irigylésre méltó.

Barangolás a metaforák útvesztőjében

Azt azért le kell szögeznünk, hogy egy élvonalbeli vízilabdázó esetében nem szokványos pályamódosítás, amikor belemerül a kognitív nyelvészet világába.

Erről már sokan kérdeztek engem – mosolyog házigazdánk, miközben kínálgatja a saját maga által termesztett kék és fehér bioszőlőt meg a mézédes fügét. – Hiszen a vízilabda nagyon is e világi sport, agyba-főbe püföljük egymást, én pedig, egy vízilabdázó, a metaforák iránt érdeklődöm. Hogy is van ez?! És amikor mindezt boncolgattam, rájöttem, hogy engem nagyon érdekel az absztrakció mint olyan. Meggyőződésem, hogy a világunknak az absztraháló képesség és az ennek eredményeképpen létrejövő absztrakció a legfontosabb része. Még akkor is, ha ezt a természettudósok fordítva állítják. A fizikusok, a kémikusok. Akik a kézzel fogható fizikai világgal foglalkoznak. Én erre azt mondom, hogy azokat a titkokat, amelyeket a metaforák hordoznak, és hogy ezek miként keletkeznek, még mindig nem értjük.

Manapság a neurológia tapogatódzik ezen a tudományterületen, mindenféle gépekkel próbálják megérteni, de még nagyon az út elején járnak a professzor úr szerint.

„A metaforák világa tényleg csodálatos világ – folytatja a tanár úr, nem tudván szabadulni a témától. – A fiam, aki itt van velünk a szomszéd szobában, holnap (augusztus 27-én, csütörtökön – a szerző) védi a szakdolgozatát, témája a középkori magyar nemzettudat. No hát, egy újabb metafora. Hiszen ő nem véd semmit, nem kapus vagy nem katona, csupán arról van szó, hogy vitatkoznak a szakdolgozatáról, és ő érvel a saját igaza mellett. Vagyis megvédi. Igazi képes beszéd, valódi metafora. Képzeljük el, mennyire sivár, unalmas lenne a nyelv metaforák nélkül” – mondja Kövecses.

Nem is merjük elképzelni. Ha még eddig nem értettük volna meg, hogy a beszéd az nem más, mint metaforák halmaza, hát most már végképp értjük…

És még valami: a metaforákkal építjük fel a világunknak azt a részét, amit úgy hívunk, hogy erkölcs, politika, emberi jogok, művészet satöbbi. Ezek nem kézzel fogható, tárgyi dolgok, hanem metaforikus fogalmak. Ezeket gondolatilag konstruáltuk
– hangsúlyozza.

És ami nagyon fontos: minden kultúra, minden nyelv egy kicsit másképpen, más szavakkal írja körül ezeket a fogalmakat. Ez az a világ, amely beszippantotta Kövecses Zoltánt – és szippantja be a hallgatóságát is.

Vendéglátónk 2003-ban dolgozott a világ egyik legmenőbb egyetemén, a kaliforniai Berkeley-n is.

Fulbright-ösztöndíjjal kerültem ki a Berkeley-re az én nagy mentoromhoz, George Lakoff professzorhoz, a kognitív nyelvészet, a metaforakutatás tulajdonképpeni kezdeményezőjéhez. És egy éven keresztül tanítottam is ott – idézi fel Kövecses a tudományos pályafutása egyik jelentős állomását.

Most egy vallomás következik: Kövecses Zoltán egyik életcélja az volt, hogy úgy megtanuljon és beszéljen angolul, hogy ne tudják megkülönböztetni a született angoltól, amerikaitól.

„Sajnos az utóbbi húsz évben megjött az eszem, és rájöttem, hogy ilyen nincs – állapítja meg. – Ha nem élek ott a nyelvterületen, akkor mindig fogják tudni rólam, hogy én nem született angol vagy amerikai vagyok. Mindent egybevetve öt-hat évet eltöltöttem odakint, és amikor ott voltam, közelítettem a tökéleteshez. De miután hazajöttem, visszazökkentem a régi kerékvágásba.

Természetesen szóba kerül a nyelv – akár a magyar, akár az angol – bizonyos fokú elkorcsosulása. Ha az ember elmegy a pékhez, és lát háromféle kiflit, a boltos kisasszony az egyikre rámutatva megkérdezi: „Őt kéri” Nem azt, hanem őt. Mintha személy lenne, nem egy kifli. Vagy az angol, amerikai filmekben a Netflixen, amikor megkérdezik: „How are you?” És nem azt felelik, hogy „Well”, hanem azt, hogy „Good”. Vagy még inkább: „I’m good”.

Teljesen egyértelmű, hogy a nyelvtudomány nem ismer olyan fogalmat, hogy a nyelv elkorcsosulna – szögezi le a nyelvészprofesszor. – A nyelv egy élő valami, ami állandóan változik, adaptálódik különféle impulzusok – kulturális, politikai, miegyéb – hatására. Egyébként én ezzel, a tárgyak megszemélyesítésével, vagyis amikor a kiflire azt mondják, hogy ő, még nem találkoztam. Ez valami fővárosi zsargon lehet, én pedig idestova hét éve Balatongyörökön élek. Amúgy a nyelv folyamatos változásában a szleng jár az élen, jómagam több angol–magyar szlengszótár készítésében részt is vettem, sőt önállóan is készítettem ilyet. Aztán úgy húsz éve felhagytam vele, mert olyan gyorsan változott, hogy nem tudtam követni.
No de most már itt az ideje, hogy rátérjünk a lényegre, miért is kapta meg Kövecses Zoltán a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét.

„Az indokolásnak van egy olyan része, amely az egyetemi oktatásban eltöltött ötvenéves munkásságomat méltatja – mondta az ünnepelt. – A másik pedig a lexikológiai kutatásban és a szótárkészítésben végzett munkámat. Például én voltam a lecserélt Országh László-szótárak egyik főszerkesztője. Ez a ház, ahol most beszélgetünk, tulajdonképpen ebből épült, 2000-től 2004-ig. A szótárakból, illetve az értük kapott honoráriumból…”

Pontosan ezért Kövecses Zoltán döntéshelyzet elé került: folytatja-e a lexikológiai, azaz szótárkészítői, jól fizető munkáját, vagy még jobban beleveti magát a nyelvészeti, metaforakutatói szenvedélyébe.

Úgy gondolkodtam, most már megvan a ház, nem érdekel a pénz, ettől kezdve a szenvedélyemnek élek – mondja nevetve.

Amióta a professzor itt él, lényegében a Covid óta, nagyon sok mindent megértett önmagáról, a munkásságáról, az emberi kapcsolatairól.

Új módon kezdtem el élni itt, az isten háta mögött, vagy pontosabban az isten szeme előtt, az isten tenyerén. Ez egy csoda, ami itt van, de hát nézzetek körül. Itt a lábunk alatt a Balaton… – mondja mosolyogva.

Megkérdezem, mikor szerzett tudomást a kitüntetésről.

Körülbelül tíz-tizenkét nappal augusztus 20. előtt – válaszolja. – Fogalmam sincs, ki terjesztett fel, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esett jól. Ez az első állami kitüntetésem. Eddig nem volt szerencsém. Kétszer ajánlottak akadémikusnak, de mindkétszer elbukott a dolog. Az Akadémiának nem voltam elég jó. Ez a mostani díj nagyon sokat ér nekem, mert olyannyira nem az ismeretségen, a protekción múlt, hogy tényleg nem tudom, kinek jutottam eszébe. Továbbá az is sokat jelent, hogy a tisztikereszt abszolút nem politikai kitüntetés.
Az elismerésnek van egy további vetülete, oka: rengeteg külföldi publikáció, nemzetközi elismerés övezi a tevékenységét.

„Ha megkérdezi, hogy hol ismerték el jobban a munkásságomat, külföldön vagy idehaza, akkor egyértelműen azt kell válaszolnom: külföldön. Összehasonlíthatatlanul. Gyakran mondják nekem dicsérő szándékkal, hogy én vagyok a világ legjobb nyelvész vízilabdázója, illetve vízilabdázó nyelvésze. De ez egyáltalán nem dicséret, hiszen ilyen ember csak egy van tudomásom szerint, és az én vagyok. Vagyis nincs vetélytársam… Ez bizony egy underhanded compliment, ahogy az angol mondja, vagyis meglehetősen talmi dicséret.”

Kövecses Zoltán nem titkolja, rosszulesett neki, amikor kétszer is lehúzták a nevét az akadémikusjelöltek közül.

Írtam is egy levelet Freund Tamásnak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének – jelzi. – Hogy ennyire nem érzik fontosnak azt a rengeteg nemzetközi elismerést, amit rajtam keresztül a magyar tudományos élet kapott? Hiszen tíz olyan könyvet írtam, amelyet a világ nagy kiadói jelentettek meg. Oxford University Press, Cambridge University Press, Axel Springer… Mutassanak nekem egy olyan magyar nyelvészt, akinek csak megközelítőleg ennyi nemzetközileg publikált könyve jelent meg. Úgyhogy ez az érdemrend elégtételt is jelent nekem, nem is tagadom.
Persze nem lennék egykori sportújságíró, ha nem térnék rá újra a vízilabdára.

Tudja, mit tartok a legnagyobb pólós eredményemnek? Nem a Szuperkupát, hanem azt, hogy 19 évesen együtt játszhattam öt legendával: Gyarmati Dezsővel, Kárpáti Györggyel, Ambrus Miklóssal, Bolvári Antallal és Felkai Lászlóval – sorolja. – És 1968-ban ezzel a Fradival lettünk bajnokok, persze akkor Gyarmati már az edzőnk volt. De ha megkérdezed, ki volt a legfantasztikusabb pólós, akivel együtt játszottam, akkor Sárosi Lacit kell említenem. Ugyanúgy ’46-ban születtünk, és együtt kezdtünk az Újpesti Dózsa-serdülőben. Ő egyébként a legjobb barátom is.

A professzor úr felidézi a hatvanas évek közepét, amikor a Dózsából a Fradiba került.

Nem más volt akkor a szakosztályvezetőnk, mint Karinthy Ferenc, az író, azaz Cini – mondja. – És megkérdezte, mi akarok lenni, ha abbahagyom a pólót. Azt feleltem, jól akarok tudni angolul. Mondjuk már jól tudtam, mert Újpesten a Könyves Kálmán Gimnázium angol tagozatára jártam. De elsőre nem vettek fel az ELTE-re. A második előtt Cini megkérdezte, még mindig angol? Amikor igennel feleltem, Cini azt mondta, beszél Ortutay Gyulával, az akkori oktatási miniszterrel. Naná, hogy felvettek… Mindezt csak azért említem, mert a mostani kitüntetésem visszaigazolta nekem, hogy nem érdemtelenül kerültem be az egyetemre.
Kövecses Zoltán számára a legutolsó szempont, hogy innen, a ház teraszáról valóban káprázatos a kilátás a Balatonra.

„Ez gyönyörű, de ennél sokkal fontosabb, hogy én az utóbbi hat évben, hogy úgy mondjam, organikusan hasonultam a környezetemhez. Együtt élek az évszakokkal, ennek minden teendőjével együtt, és ez csodálatos érzést nyújt. Miről van szó? Tavasszal csinálok egy lemosó permetezést, nyáron, nyár végén szüretelek, befőzöm a baracklekvárt, abszolút cukor nélkül. Amúgy barackpálinkát is főztem. A mandulát már leszedtem, idén a nagy hőség miatt korábban érett be, látod, itt van a ládákban. És a végén jön majd a dió, azzal fejeződik be a betakarítás. De ezzel nincs vége, ősszel metszem a fákat. De ha azt hiszed, hogy télen nincs teendőm, akkor nagyot tévedsz. Itt a rengeteg fatuskó a fészerben, látod, föl kell aprítani, az nem akármilyen testmozgás. Számomra ezt jelenti együtt élni a természettel”– meséli.

Aki azt hinné, Kövecses Zoltán remeteéletet él Balatongyörökön, félreismeri a professzort. Itt, a domboldalban kialakult egy összetartó közösség, Sőt nem is egy, hanem kettő. Itt, a Becehegyen, mert így hívják a domboldalt.

„Egy nálam is idősebb hölgy, Ildikó – testnevelő a korábbi foglalkozása – szervezi az egyiket, minden pénteken van összejövetelünk, beszélgetünk egy kupica pálinka mellett. A másik közösségünk kicsit nagyobb. Az utóbbi négy évben tartok előadásokat egy innen ötszáz méterre lévő kápolnában. Az idei a metaforához és a valláshoz kapcsolódott. A kereszténységet a metaforákon keresztül közelítem meg. Ez olyan lelki kapcsolatot jelent számomra, hogy úgy érzem, mintha lenne egy küldetésem. Hogy az embereknek itt ne csak a szép kilátás legyen fontos, hanem valami annál több. Négy éve az első előadásomnak ez volt a címe: Isten a szőlőben. Nagyon jól sikerült, meg is jelent a Magyar Nyelvőrben. A rákövetkező évben pedig arról értekeztem, mi a szeretet. Ezek vérbeli metaforikus témák, tehát nem volt nehéz beszélnem róluk. Tavaly ez következett: Mi a hit? Amikor ezt kérdezem, elsősorban magamat kérdezem… Ha eltöltesz itt egy kicsit hosszabb időt, rájössz, hogy ennek a tájnak van egy spirituális kisugárzása. Ezt akartam a magam számára megfejteni. Mit érezhettek azok az emberek, akik azt a kápolnát oda fölépítették?”

Kövecses Zoltán itt, a Panoráma úti kertben – saját elmondása szerint – jó úton halad ahhoz, hogy eljusson a békességhez. Amit, ha buddhista lenne, akár a nirvána, a teljes megnyugvás állapotaként is jellemezhetne.

Ennél szebbet, jobbat az ember nem is kívánhat magának. Ehhez hozzájárul, hogy Keszthelyen, ahová én járok istentiszteletre az evangélikus templomba, van egy pap, aki olyan csodálatosan magyarázza a Biblia üzenetét, hogy alig várja az ember a vasárnap elérkezését – réved a távolba a tekintete.

De már el is készült az ifjabbik Kövecses és kedves menyasszonya által a konyhai sütőben sütött túrós-fügés pite. Mielőtt hazaindulnánk, muszáj megkóstolni.

Mit mondjak, nem bántuk meg – olvasható a portálon.