Anyák napjára
Anyák napja környékén hajlamosak vagyunk rózsaszín ködbe burkolni az anyaságot. Készen kapott versekkel, túlzó jelzőkkel ünnepeljük az édesanyákat, mintha mindannyian tévedhetetlenek vagy fáradhatatlanok lennének, akiknek a létezése kizárólag a mosolygós gondoskodásból áll. Pedig az igazság ennél sokkal emberibb, és éppen ezért sokkal meghatóbb.
Az anyaság tele van csendes, láthatatlan küzdelmekkel. Az átvirrasztott éjszakák nemcsak a lázcsillapításról vagy a rossz álmok elűzéséről szólnak, hanem a jövőnk miatti néma aggódásról. A mindennapi rutin, a végtelennek tűnő logisztika mögött az a folytonos, sokszor nyomasztó felelősség húzódik, hogy egyben tartsák a családot, a mindennapokat, és megteremtsék a feltételeit annak, hogy mi, gyerekek, szabadon megvalósíthassuk az álmainkat.
Ritkán ejtünk szót arról, hogy az édesanyák is elfáradnak. Hogy nekik is vannak, vagy voltak feladott álmaik, nehéz kompromisszumaik, kétségeik, és néha ők is csak egy kis csendre vágynak, a végtelen mókuskerékből való szabadulásra.
Talán ez a felnőtté válás egyik legfontosabb, bár gyakran későn érkező felismerése: amikor lekerül róluk a „tökéletes anya” gyermeki mítosza, és hirtelen meglátjuk bennük az embert. A nőt, aki a saját félelmei, sebezhetősége és korlátai ellenére is minden áldott nap meghozta azt a döntést, hogy ott lesz nekünk. Aki sokszor a saját szükségleteit tolta a háttérbe – nem azért, mert mártír akart lenni, hanem mert a szeretete a tettekben, a hétköznapi lemondásokban és egyfajta makacs, csendes kitartásban mérhető.
Várnak az iskola előtt, rohannak a gyerekért az oviba, vagy épp a munkahelyükről fáradtan hazafelé tartva, fejben már a másnapi teendőket veszik számba. Ők azok, akik működtetik a világunkat, egyengetik az utunkat, figyelnek ránk, aggódnak értünk, és teljesen mindegy, hogy négy, vagy negyven évesek vagyunk.
Anyák napján ne a hibátlan ideákat ünnepeljük. Ünnepeljük a tökéletlenséget, a bizonytalanságot, naponta felmerülő ezernyi kérdést, és köszönjük meg nekik nemcsak a vasárnapi húsleveseket és a kivasalt ruhákat, hanem azt a hatalmas, láthatatlan érzelmi védőhálót, amit egy életen át feszítenek alánk, hogy ha zuhannánk, minél puhábbra essünk.
Köszönjük meg a végtelen türelmet (néhányunkhoz tényleg végtelen szükségeltetik), a sokszor ki sem mondott megbocsátást, és azt, hogy akkor is hittek bennünk, amikor mi magunkban már rég nem.
A Anyák napjára bejegyzés először Atádhír-én jelent meg.